AZ ALOE CSODÁLATOS TÖRTÉNETE

A híres, Ebers papíruszok (i.e. XV. század) között talált egyiptomi gyógyszerkönyv szintén említi az aloét a ma körülbelül 3000 éves gyógyszer keverékek között. A hinduk számára az aloe az Atharvaveda titkos növényei között jelentõs szerepet tölt be. Már az Atharvavedában is a “csendes
gyógyító” néven emlegetik. Az Ószövetség szent könyvei között is találunk az aloéra vonatkozó utalásokat (Számok Könyve, Énekek éneke). Az Úiszövetségben János Evangéliumában olvashatjuk a következõket: “Eliöve pedig Nikodémus is (aki éjszaka ment vala elõször Jézushoz,), hozván mirhából és áloéból való kenetet, mintegy száz fontot. Vevék azért a Jézus testét, és begöngyölgeték azt lepedõkbe, illatos szerekkel együtt, amint a zsidóknál
szokás temetni”. A római keresztényüldözés hosszas idõszaka alatt a rómaiak arra kényszerítették a keresztényeket, hogy a római isteneknek szánt felajánlásképpen tömjént égessenek. E gyûlölt kötelezettség kijátszásaként az õsegyházhoz (Edesse) tartozó egyes keresztény közösségek az aquilaire agaloche-ból (aloe farészbõl) készített, hivatalosan elõírt tömjént a bibliai aloe és mirrha valamint benzoin keverékébõl elõállított szent
tömjénnel helyettesítették.

Az ókori Egyiptom
Az ókori Egyiptomban az aloe abban a hírben állt, hogy képes a nõk fiatalságát és szépségét
megõrizni. A fáraók a hosszú élet elixírjének tartották. A hagyomány szerint a temetési szertartás során az
örök élet szimbólumaként aloe növényt ajánlottak fel. Mivel az aloét a “Királyok völgyébe” vezetõ út
mentén és a piramisok köré is elültették, elkísérték a fáraót a túlvilágra is. Arra szolgált, hogy táplálja és
gyógyítsa õt a hosszú utazás során. Ha a növény virágot hozott, az annak a jele volt, hogy az elhunyt
elérte végcélját. A papok is használták a növényt temetési szertartásaik során, és “a halhatatlanság növénye”
néven a balzsamozási kenõcsbe is belekeverték.

Az ókori egyiptomiak kedvezõ kozmetikai tulajdonságai miatt is megbecsülték az aloét. A legenda
szerint Kleopátra bõrének és szemének szépsége sokat köszönhet az egyik núbiai rabszolgája által
készített aloe-tartalmú öblögetõ víznek. Azt is tartják, hogy Nephertiti királynõ mesés szépsége az aloe
húsával kevert szamártejes fürdõknek volt tulajdonítható.

Görögök és rómaiak
Az ókori görög birodalomban az aloe a szépséget, nyugalmat, szerencsét és egészséget szimbolizálta.
Hippokratesz az egyik tanulmányában megemlít néhányat az aloe gyógyító tulajdonságai közül:
hajnövesztés, daganatok gyógyítása, a dizentéria és a gyomorfájdalom enyhítése. Úgy tartják, hogy Nagy
Sándort i.e. 330-ban Gaza (Palesztina) ostroma során megsebesítette egy ellenséges nyílvesszõ. Hódító
útját folytatta Egyiptomon és Líbia sivatagán keresztül, de sebe elfertõzõdött és nem gyógyult. Midõn
útját Amon oázisában megszakította, Zeusz fiának kiáltották ki. Ekkortájt magántanítója, a híres
Arisztotelész egy papot küldött hozzá egy – Socotra szigetén termett – aloe növénybõl nyert olajjal. A pap
kezelte Nagy Sándor sebét, mely hamarosan begyógyult. Azt is mondják, hogy Arisztotelész ösztökélte
arra Nagy Sándort, hogy egy tengeri expedíciót indítson Socotra szigetének meghódítására, és így
birtokba vegye az aloe ültetvényeket. Úgy tartották, hogy az aloe növény nedve sérthetetlenné tette a
harcosokat.
A közel kelet számos népe vélekedett úgy, hogy az aloe nedve bölcsességet és halhatatlanságot nyújt.
A fõniciaiak megszárították a levelekbõl kivont húst, kecskebõrbe csomagolták a port, és nyugatra, a
görög-római birodalomba exportálták.
Az észak-afrikai pun háborúk alatt a rómaiak is felfedezték az aloe gyógyító tulajdonságait. Nagy
megdöbbenéssel tapasztalták, hogy a karthagói rabjaik jelentõs mennyiségû aloe levet használnak sebeik
gyógyítására.
Az i. sz. I. században Celsius, a római orvoslás egyik elõfutára magasztalta az aloe értékeit. A római
hadseregben sok évet szolgált Dioscorides szerint De Materia Medica címû mûvében nagy lelkesedéssel
számolt be az aloe számos gyógyító tulajdonságáról, amelyek között megemlítette a következõket: a
vérzõ sebek véralvadásának elõsegítése, a nyílt sebek és horzsolások gyógyítása, kelések és vérzések
gyógyítása. Azt is állította, hogy a friss növényi hússal végzett kezelés megállította a hajhullást és
meggyógyította a szemfertõzést is.
Híres természetrajzi könyvében az ókori Plinius (i. sz. 23-79) a dizentéria egy újfajta gyógymódját írja
le, amely szerint aloe nedvét kell a vastagbélbe fecskendezni.

Afrika és a Kelet
Az Arab Félsziget beduinjai és a Szahara tuareg harcosai õsidõk óta jól ismerik az általuk “a sivatag
liliomjának” nevezett aloe kiváló tulajdonságait.
Mezopotámia lakói ajtajukat az aloe leveleivel díszítették, hogy megóvják otthonaikat mindenféle
gonosztól.
Járvány és éhínség idején a pártusok és a szkíták az aloe húsát fogyasztották.
Az Indiai Óceánban fekvõ Socotra szigete már Krisztus elõtt az ötödik században hírnévre tett szert a
gyógyhatású aloe ültetvényei miatt. A sziget kereskedõi a szigeten termett aloét (Mussabar) alo-hei néven
még Kínába is exportálták. Útközben kereskedtek Indiával, Malajziával és Tibettel is.
Az aloe és a kender kedvezõ gyógyászati tulajdonságainak és erejének megismertetése az Izmaeliánus
szekta tanításainak részét képezte. A szekta elsõ és legismertebb képviselõje Avicenne orvos és filozófus
volt, aki Hassan ihn al-Sabbah-t, a híres “Hegyi öreget”, a Gyilkosok Testvériségének vezetõjét
megihlette.
Tantételük a “hét Sabayah” azaz a “Tudás Ösvénye” minden misztériumának fokozatos megtanítását
is magában foglalta, amely segítségével a mestereik elnyerhették a mágikus erõket. Az aloét, amelyet a
kenderrel együtt termesztettek az alamuti erõd körül (Észak-Perzsiában), az izmaeliánusok védõszernek,
ellenméregnek és a hosszú élet elixírjének tartották. Azt mondják, hogy a Templomos Lovagok hosszú
életének egyik titka a híres „Jeruzsálemi Elixír”, amely az aloe húsának, kendernek és pálmabornak a
keverékébõl áll.
Nyolc századdal késõbb Dominique Larrey, Napóleon seregének fõorvosa is megismerte az aloe
kiváló tulajdonságait, midõn tanúja volt annak, hogy egy marabout (mohamedán remete - a ford. megj.) a
szolgái szörnyû sebeit csodálatosan begyógyította. Ezt követõen szablyájával bevágta az aloe növény
leveleit, hogy a “Grand Armée” híres “grognardjait” kezelje velük. Innen származik a “sabrer l’aloés”
kifejezés (a Val de Grace kórház levéltára alapján).

A hindu ayurvedikus orvostudomány mindig nagyra értékelte az aloét, mint gyógyszerkészletének
szerves részét. Szent növénynek tartották, bizonyos szent szertartások során is használták, és néhány
fajtáját szigorúan védték. Az aloe leveleit a modern Indiában még manapság is a halottégetõ máglyára
helyezik az újjászületés és az örökkévalóság szimbólumaként.

A középkor és a reneszánsz
A salernoi iskola híres orvostudományi írásai között az afrikai Konstantin és tanítványai nagy
jelentõséget tulajdonítottak az aloe terápiás elõnyeinek. Robert Dehlin korábban idézett “Doctor Aloe”
címû könyvében (ld. a bibliográfiában) szerepel e bálványozott növényhez írt híres vers:
Kiszárítja a sebet, felüdíti a testet,
A beteg fitymán megszünteti a rákot,
Megtisztítja a szem váladékát, tisztítja
A fejet, az eldugult fület és a lepedékes nyelvet.
Az émelygõ gyomornak visszaadja életerejét,
Megállítja a hajhullást, és élettel tölti meg a hajat.
Segíti a májmûködést és gyógyítja a sárgaságot.
A keresztes háborúk idején a Nyugatról érkezõ keresztény harcosok is felfedezték az aloe erényeit. A
muzulmán ellenségük a legfontosabb gyógyszernek tekintette. Nyugati hódításaik során az arabok
Spanyolországban is meghonosították az aloét.
Az aloe húsa mentett meg a Santa Marián szolgáló számos spanyol tengerészt a betegségtõl és a
hiányos táplálkozás által okozott kóroktól, és ez késztette arra Columbust, hogy a növényt “cserépben
lévõ orvosnak” nevezze el. Columbust követõen minden spanyol hajó szállított aloét.
Paracelsus, a híres reneszánsz kori orvos az itáliai Salernoban valamint késõbb, a Portugáliában és
Spanyolországban tett utazásai során fedezte fel az aloe érdemeit. Ambergnek írott egyik levelében a
következõ szavakkal dicsérte az aloét: “A titokzatos és misztikus aloe, amelynek arany lev e gyógyítja az
égési sebet és a vérmérgezést.” Mindamellett csak az elsõ felfedezõket követõ portugál és spanyol
jezsuita misszionáriusok honosították meg az aloe termesztését Amerikában, Afrikában és a Távol-
Keleten. Õk már jól ismerték az aloe növény számos gyógyító tulajdonságát. Az általuk megtérített

indiánok a növényt “Jézus fájának” nevezték.
Az amerikai indiánok
Az aloe növény az Agave mellett egyike volt annak a tizenhat növénynek, amelyet az amerikai
indiánok szentnek tekintettek. A két növényt azonban gyakran összekeverték annak ellenére, hogy
különbözõ botanikai családból származnak, és eltérõ tulajdonságokkal rendelkeznek.
Az indiánok azután fogyasztották az aloe leveleit, miután forró hamu fölött megfõzték azokat, a
növény húsát pedig vérzések elállítására és sebek gyógyítására használták. Az aloe keserû, erjesztett levét
gyomorbántalmak enyhítésére, vese- és húgyhólyag-tisztításra, vesekövek oldására, köhögés gyógyítására,
mellkasi fájdalmak enyhítésére és menstruáció serkentésére használták.
A pre-columbiánus Amerikában a fiatal Maya nõk az aloe levét - csakúgy, mint Kleopátra - a fiatal
férfiak elcsábítása céljából, kozmetikumként használták. A csatába vagy vadászatra induló harcosok az
aloe húsával dörzsölték be a testüket. Egy különös maja hagyomány szerint, ha a pulque (agavebor)
megbontotta fogyasztója elméjét, a bajt az aloe borral lehet kúrálni. A jivarók “az isteni doktornak”
nevezték, mivel hittek abban, hogy a szent növény sérthetetlenné teszi õket.
A Mazalhua törzs mágikus növénynek tekintette az aloét, amely fogyasztóját kigyógyította minden
betegségbõl, hatalmas erõt kölcsönzött számára annak révén, hogy ‘Isten beléje költözött”, ezen kívül
pedig megtisztította a tébolyodott, a részeg és a zavarodott lelkét. A migrénes fejfájást azzal gyógyították,
hogy aloés borogatással bugyolálták be a fájó fejet. A Nahua törzs “Tietléje”, azaz kuruzslója egy kicsit
varázsló is volt, aki tudta, melyik növény rendelkezik gyógyító hatással. Oly módon orvosolta a sebeket, a
rovarcsípéseket és állatharapásokat, hogy a sérüléseket az aloe “vérével” borogatta. Azért csak a jezsuita
misszionáriusok voltak azok, akik valóban divatba hozták az aloe gyógyításra történõ felhasználását az
amerikai spanyol gyarmatokon. Nekik köszönhetõ, hogy Spanyolországban megismerték az aloe minden
gyógyító erényét.

A Távol-Kelet
Japánban az aloe rendkívül népszerû növény. Fajták százait termesztik különbözõ felhasználási
célokra. Eszik és isszák. Számos különbözõ formában használják gyógykezelésre és gyógyításra. Az
ókorban a szamurájok az aloe húsával kenték be testüket, hogy távol tartsák a démonokat, és hogy
halhatatlanná tegyék magukat. Manapság az aloe saponaria húsából kozmetikumot és szappant gyártanak.
Az aloeferox, az aloe thraskii és az aloe marlothii számos gyógyszer és kozmetikai termék
összetételében megtalálható.
A kínaiak legalább annyira kedvelik az aloét, mint japán rokonaik, és rengeteg különbözõ formában
használják. Az aloét évszázadok óta használják, különösen a bõr égési sebeinek és betegségeinek
kezelésére. Li Shih-Shen (1518-1593) gyógyszerkönyvében az aloét az egyik legfontosabb, terápiás
tulajdonságokkal rendelkezõ növényként említi, és “a harmonikus orvosságnak” nevezi.
Az aloeferox tüskéit akupunktúrás tûként használták a híres “mezítlábas doktorok”, a vándorló
gyógyítók. A hagyományos kínai orvosi gyakorlat mindig nagyon pontosan határozta meg receptjei
összetételét, és a követendõ elõírásokat.
A holdfázist, a nap horizonthoz viszonyított magasságát, és a napszakot egyaránt figyelembe vették.
Ezeket a szabályokat még ma is számos kínai orvos alkalmazza. A modern kínai orvostudomány az aloe
sinensis húsát az arterioseberosis (érelmeszesedés) kezelése során használja.
A legendától a tudományig
Számos olyan országban, ahol a modern nyugati orvoslás nem szorította ki a hagyományos orvosi
gyakorlatot, az aloe marad az elsõ számú gyógynövény. Egyes helyi hagyományok a mágikus növénynek
védõ és szerencsehozó képességet tulajdonítanak. A muzulmánok zarándokútjukról hazatérve aloe
leveleket akasztottak ajtajuk fölé. Ezzel igazolták, hogy részt vettek a zarándoklaton, és így invitálták a
Prófétát arra, hogy viszonozza a látogatásukat. Az africanerek és a zuluk szintén egyetemes gyógyszernek
tekintették a növényt. Bizonyos sivatagi népek aloe levébõl készített szappannal kenték be a testüket és a
hajukat. Ez tette bõrüket fénylõvé, hajukat pedig dússá.
Carol Miller Kent az Aloe Vera címû könyvében azt állítja, hogy az 1969-ben a Holdon beszállt
ûrkabin fedélzetén található gyógyszerek között szerepelt egy aloéból készült gyógykenõcs is. A Szovjet
biológus, Israel Brekhman sokáig titkos dokumentumként kezelt munkájában bebizonyította, hogy az aloe
hatékonyan használható a nukleáris sugárzás kezelésére. Brekhman alkotta az “adaptogén” kifejezést
annak magyarázata során, hogy az aloe milyen hatást gyakorol a szervezetre.
Az aloe ezer éves hírneve valamint legendás tulajdonságainak híre számtalan tudóst buzdított arra,
hogy tanulmányozza a növény gyógyító tulajdonságait és terápiás hatásait. Eme “idõs hölgyek
orvosságával” szemben tanúsított elõítéleteik ellenére, nem kis csodálkozásukra el kellett ismerniük, hogy
az aloe számos legendás érdeme nem csupán a képzelet mûve. Sõt, új és ismeretlen értékeket is fedeztek
fel.